Esőcseppek terhelik arcom,
mint kimondatlan, régi gondok,
végigfolynak némán bennem,
mint emlékből visszatérő folyók.
Az ég ma mélyebb, mint a bánat,
szürke fátylát rám teríti,
de valahol a felhők mögött
egy halvány fény még őriz hírt is.
Mert bár az út sárrá ázik,
és nehéz minden lélegzet,
a vihar sem tarthat örökké —
a hajnal mindig megérkezhet.
Esőcseppek terhelik arcom,
az ég ma bennem éjszakázik,
szél sodorja halk nevemet,
egy eltévedt lomb susogásig.
A távol, ködbe hajtja fényét,
csendje vállamra visszahull,
bár valami bennem, feltámad él,
úgy mint parázs s a hamu alul.
