Alig

  Alig indulok el,
máris előttem,
megnyílik a föld.
S zuhanok, le a mélybe
ismerős érzéssel.
  Súlytalanul elveszve,
egy lebegő érzésként,
úgy, szabadulnék tőle.
Untalan, ugyan az,

szabad utat kérnék,
újra és újra,támadva,
váratlan megkísért.



   Ismétlődő ominózus,
a talaj eltűnik, volt nincs,
a talpam alatt
 már nem érzek semmit.
 Az élet újfent,

metszőfogát élezi,
rajtam feni,
figyelmeztetve a tényeket,
azokat ,elém helyezi.



   Elfáradtam, erőm fogytán,
levegőt alig kapok,
fojtogat valami a torkomban.
   A mellkasom meg csak szorít,
ahogy a levegőt préseli ki.

   Magához ölel a fájdalom,
ahogy át karolóak karjai.



   Tőle könnyek szaladnak,
végig legördülve arcomon.
   Testem remeg a zokogástól,
hangtalanul sírok, a mától.
    Elszakadni folyton,
valakitől, valamitől.

  Mert  szembesül a valóság,
az arctalan valóval,
az álarcban, a kínmosolyban.



    A kegyetlen felismerés
Küzdene is ellene,
ha kirángathatná
a borzasztó ki nem fakadó,
feszültségéből.
S a hangulatlan valómból,

messze távolodnék,
átlépve a mosolytalan mából,
a lelketlen, korszakból,
egy jobb kedvesebb ,
én központú valóságba.

   Hol a világomban,
nem tátong szakadék,
s néha csak úgy,
a  boldogság,
ha ölembe pottyan.
S nem zuhanna,
rögtön a mélybe.
   Nem bukna fel,
s verne tanyát a földön ,
nem vetne árnyékot,
s menekülne rögtön.

   Csak beragyogna,
úgy fénylene,
lelkem a szemembe.
S válna képlékenyé,
a szakadék félelme.
  A lebegés ,repülve,
már tömegtelenül ,
magától boldogan,
a végzetben létezne.

H.G.M. Gaboca

2016.12.14.

Az ábránd

Ott van a tudatban ,
A változó kritika.
A lelkiismeretben,
A felszóló muzsika.

Szótlanul is vádol,
Tekintetlen szemmel,
Megsemmisít rögtön,
A fájdalmas ténnyel.

Gyűröd a tudatod,
Harcol az éned.
Jó ember vagy,
Tudod, meg érzed.

Átjárja mindened,
Zsigeredben ott van,
Helyesen cselekedj,
Ez van a gondolatban.

Hasad a lélek,
össze tört a szív.
Szeretve az élet,
Mindenre megtanít.

Megviselve bölcsen,
Néha tűrő, néha nem.
A hangulat meg inghat,
Hol lent hol fent.

Lehullva indul el,
Mint hulló falevél,
Arra szállva,
Amerre fúj a szél.

Földet érve bandukol,
Mögötte a lökdöső széllel.
Bent ragadva magába,
 a magtalan végzettel.

Elhajló a kedvtelen,
Nincs már álma sem.
Ott ragadt a múltban,
Valahol a tévhitben.

Vándor lélek ,álmatlan,
Hitetlenül erőtlen.
Sértegetve tudatlan,
Cselekvően elmétlen.

H.G.M. Gaboca

2016.12.08.

A türelmetlen

Úgy mennék,
térben az időn át.
Mert a most,
Csupán formaság.

Várnám a mindent,
Hogy történjen ma.
Jöjjön s taroljon,
Vigyen a holnapba.

Halmozzon bármivel,
kérhetne akár zálogot,
Mert az unalom térit el,
S magának megtart ott.

Félem a jelent ,
A gyomrom picire szűkül.
Állom a próbát is,
Csak a holnapot hozza hírül.

Egy hang az életem,
Egy szoba a világ,
Minden az enyém,
Ha látom mosolyát.

Nincsen űr már rég,
Lebegésben árad.
Ott toporogva kér,
Haladjak mert fárad.

Az alkonyatban sompolyog,
Az est szürkesége,
Vele térül fordul az éj,
Már eltűnt a messzeségbe.

Halmozottan álmomban,
Érzek egy érzésben,
Bent ragadni akartam,

közben feltárt egy kérdésben.

Hol marad az érzelem,
Szerelem édesem ?
Mert csúszik az időn át,
S nem élvezem mosolyát.

Kémkedően vizslantott,
A térben ahogy  meghagyott.
Vergődve vontatottan,
Látom az idő megfagyott.

H.G.M. Gaboca

2016. 12. 09.

Hiányérzet

Úgy érezném már,
Ölelésed, karjaidon át.
Ahogy az érintésed,
Érezném amint imád.

Annyi érzést adtál nekem,
Amitől lángolt, újra a lelkem.

Annyi édes pillanatot,

Úgy hiányzik minden,
benne a mosolyod ,
Tükröződve szememben,
ahogy meghagyott.

Ahogy engem tekinteted,
boldogan figyel.
S ahogy csalogatva,
engem ,érzem elhiszel.

Úgy érezném már,
Szív verésed újra.
Ahogy tőlem gyorsulna,
üteme,hozzád bújva.

Annyira kérném már,
érző közelséged.
Hogy meghasad a tudatom,
ha hamarosan el nem érlek.

Néha érzem, 

ahogy tódul a forróság,
Bennem felgyorsul,
Valami bátorság.

Erőt adsz hosszasan,
Nyugalmat bárgyudtan.
Szerelmet végtelent,
Hatalmat a légzésben.

Az élet vagy nekem,
A lelked a társam,
A szíved a szerelmem,
S te magad a vágyam.

Enyém vagy,
minden érzelmeddel.
Viszem magammal,
a végzetemmel.

HGM. Gaboca

2016.12.07.