Esőcseppek terhelik arcom.

Esőcseppek terhelik arcom,

mint kimondatlan, régi gondok,

végigfolynak némán bennem,

mint emlékből visszatérő folyók.

Az ég ma mélyebb, mint a bánat,

szürke fátylát rám teríti,

de valahol a felhők mögött

egy halvány fény még őriz hírt is.

Mert bár az út sárrá ázik,

és nehéz minden lélegzet,

a vihar sem tarthat örökké —

a hajnal mindig megérkezhet.

Esőcseppek terhelik arcom,

az ég ma bennem éjszakázik,

szél sodorja halk nevemet,

egy eltévedt lomb susogásig.

A távol, ködbe hajtja fényét,

csendje vállamra visszahull,

bár valami bennem, feltámad él,

úgy mint parázs s a hamu alul.

Haiku ...Tavasz

Rohanó télben

szél fúj tavalyi avart

-tavasz kergeti

Szerelmetekkel hű barátként éljetek
Maradjon állmotok állandó  valóságban s ne féljetek.
Eljetek bátran,  hűen barátként ,
Létetekben szaporán boldogan.
Egymást támogatva büszkén álmodozva.

Ködként vonuló pára,
Siet a hegyek között.

Szempár az égbolton

Lángoló tekintet,
tengeri kékség,
roppant mélység,
könnyezve hív,
az égető érzés.

Futok a fény után,
hullám hátán,
egy tekintet nyomán,
szél szárnyán,
éjek hajnalán.

De ha az éj már menekül,
a fény az égboltra kiül.
a tekintet már megül,
s szikrája lassan kihűl.

Ezért magamtól,néha kérdezem,
az égbolt mért oly végtelen ?
Roppant nyugalmával,
határtalan csendjével.

Meddig élvezem,
hogy az életben létezem ?
Meddig tart az éterben,
a végtelen kékségben ?

H.G.M.  Gaboca

Alkony

Te, hogy gondolsz arra ?
Ha megy le a napod.
Ha vörösen izzik.
Ha többé nem látod.

Tűnődsz e magadban ?
Egy hosszú nap után,
Lesz e a holnapodban,
Újra alkony, a fény után.

Látod e lemenni,
A föld mögé elbújni ?
Látod e újra izzani,
Az égboltot, vörösre festeni ?

Érzed e lenyugvónak ?
Örök változónak ?
Vagy csak elmúlónak,
A valótlan holnapodnak.

Lemenő nappalok,

Éjjelt leső alkonyok.

A hajnalban, a nap ha feltár,

Az alkonyban, az éj megvár.

Ha az éj majd eltakar,

A Holdfény mikor felzavar,

A sötét ha elveszít,

A fény az éjben megsegít.

De, van vég is, az alkonyban ,
Új nap is, a holnapban.
Az éjben van, az átmenet,
S a nappalban új jöhet.

H.G.M.  Gaboca

2017.02.25.

A képzelet

A mélyről jövő érzés,
A semmiből jön, elkap.
Körbe jár örvénylik,
Majd elrepít, s újra kitagad.

Míg sötétben kutatgat,
Létemben a huzat,
Kutyagolva mögötte,
ajtókat nyitogat, a józan tudat.

A józanságomban ott élő,
Magam iránt érző hit világ.
Csámborgó képzeletemben,
Néha csalatkozva engem kitalál.

S míg elítél, itt valahol.
Amott felment minden vád alól.
S ha érző az érzelem,
Hát jöjjön s én elhiszem.

Fekhelyet csinálok hitemben,
Megágyazva, már nem kétkedem.
Befogadom minden érzését,
Irántam táplált érzelmét.

A merengő

Dolgozó emberek,
mennek jönnek.
Bujdosó szellemek,
bujdosva félnek.

Kalandor vándorként,
ahogy ki bejárt.
az elmúló világ,
bennem úgy kiált.

Tágul a képzelet,
a fantázia elszáll,
Álmodó a létben,
 hol a valóság nem várt.

Úgy félő a vagyontalan,
ahogy gazdagon fogva tart,
ott ragadva kárhozottan,
az idő közben elkapart.

Még szólongat a monoton,
s felejtem mit nem szabad,
Felrémlik egy szempár,
mi ma is, érted zokoghat.

Sóhajtva dobban a szív,
Ütemtelenül gyorsan,
hangosan szól a légzés,
Érted, neked, hosszan.

H.G.M.Gaboca

2016.12.22.

Voltam

Voltam ,jövőt ígérő vágy.
Sikolyban a hang,
Szavakban az értelem,
A lélegzetben ,az érzelem.

Voltam,eszköznek a tárgy.
A fájdalomban ,hol ma is pang.
A nevetésnek arculata,
A könnynek, hangulata..

Voltam,gondolatnak talány.
Az életnek tolvaja,
Mi mindent megalkotott,
S csak úgy, hajnalodott.

Voltam, szerelmet ígérő álom.
A sóhajban a vágy.
A vágyban, leledző alkony,

 Szívhasadásban a fájdalom.

Voltam, jövőt ígérő ébredés.
A múltnak a feledés.
A szerelemnek a csábítás,
Ébredésben a megnyugvás.

Voltam, álmodó az álmokban.
Látomásban , virtuálisan.
Az illúzióban, vizuálisan,
Hol érezve, vágyódtam.

Vagyok, az életnek játéka,
A sorsnak kalapácsa.
Az érzelemnek választása,
A boldogságnak birodalma.

Vagyok kétkedő talánya,
A vágynak kiszolgáltatva.
Életnek alkotója,
A létemnek fenntartója.

Lehetek jövőt ígérő álom.
A gondolatodnak vágyálom,
Vágyakban a meglelés,
Mit nem mulaszt, a feledés.

Lehetek tomboló vihar,
Benne a szél ,mi felkavar.
Tengernek,fodrozó hulláma,
S téged örökre, magával ragadna.

HGM.  Gabóca

2016.11.08.

Álltam sietve haladtam

Álltam, miközben sietve távolodtam.
Nem is gondoltam,csak cselekedtem
Menekültem saját lelkemből,
Feladva azt, amiért harcolni érdemes lett volna.
Mert felbukott, elesett irántad szerelmem.
Titkomat titokba zárva dobtam át a múltamba.
S már csak néha, futott át a hűvös éjeken,
A lelkemnek halvány kicsiny küszöbén.
Ahol még eszembe jutott az érintésed,
Amint anno átkarolva öleltél.

Néha vártam valamire,
ahogy fülembe súgja ,
bármelyik pillanat,
Ha velem lenne az érzés,
Ha eszembe juttatná azt ,
mi elmerengve elszaladt.
Néha kaptam rosszat,
Tudtam azt kellett megélnem.
Sokszor éreztem, milyen a boldogság.
Milyen amikor átjárja mindenem.
Mint ahogy a felhők között,
Át törve a fény, színesre festi az eget,
S szivárvány színben,ránk jót nevet.

De ehez mit most érzek ,
Nincs hozzá fogható semmi.
Szavakban nem kifejezhető,
Álmokban  sem álmodó,
Csak szárnyak nélkül, ahogy repül,
A vágy ahogy folyton kiteljesül,
Csak világokat átölelően ,
Ott vagyunk,
Átkarolva azt álmainkon.
Örömtelien veled  átélni mindent.
S melletted lenni, minden hajnalon.

Most már tudom ,látom.
Úgy dolgozott az idő ,
hogy nekem, értem sietett.
Nekem adta létét,
Benne becsomagolva téged.

H.G.M. Gaboca

2017.01.14.

Alig

  Alig indulok el,
máris előttem,
megnyílik a föld.
S zuhanok, le a mélybe
ismerős érzéssel.
  Súlytalanul elveszve,
egy lebegő érzésként,
úgy, szabadulnék tőle.
Untalan, ugyan az,

szabad utat kérnék,
újra és újra,támadva,
váratlan megkísért.



   Ismétlődő ominózus,
a talaj eltűnik, volt nincs,
a talpam alatt
 már nem érzek semmit.
 Az élet újfent,

metszőfogát élezi,
rajtam feni,
figyelmeztetve a tényeket,
azokat ,elém helyezi.



   Elfáradtam, erőm fogytán,
levegőt alig kapok,
fojtogat valami a torkomban.
   A mellkasom meg csak szorít,
ahogy a levegőt préseli ki.

   Magához ölel a fájdalom,
ahogy át karolóak karjai.



   Tőle könnyek szaladnak,
végig legördülve arcomon.
   Testem remeg a zokogástól,
hangtalanul sírok, a mától.
    Elszakadni folyton,
valakitől, valamitől.

  Mert  szembesül a valóság,
az arctalan valóval,
az álarcban, a kínmosolyban.



    A kegyetlen felismerés
Küzdene is ellene,
ha kirángathatná
a borzasztó ki nem fakadó,
feszültségéből.
S a hangulatlan valómból,

messze távolodnék,
átlépve a mosolytalan mából,
a lelketlen, korszakból,
egy jobb kedvesebb ,
én központú valóságba.

   Hol a világomban,
nem tátong szakadék,
s néha csak úgy,
a  boldogság,
ha ölembe pottyan.
S nem zuhanna,
rögtön a mélybe.
   Nem bukna fel,
s verne tanyát a földön ,
nem vetne árnyékot,
s menekülne rögtön.

   Csak beragyogna,
úgy fénylene,
lelkem a szemembe.
S válna képlékenyé,
a szakadék félelme.
  A lebegés ,repülve,
már tömegtelenül ,
magától boldogan,
a végzetben létezne.

H.G.M. Gaboca

2016.12.14.

Az ábránd

Ott van a tudatban ,
A változó kritika.
A lelkiismeretben,
A felszóló muzsika.

Szótlanul is vádol,
Tekintetlen szemmel,
Megsemmisít rögtön,
A fájdalmas ténnyel.

Gyűröd a tudatod,
Harcol az éned.
Jó ember vagy,
Tudod, meg érzed.

Átjárja mindened,
Zsigeredben ott van,
Helyesen cselekedj,
Ez van a gondolatban.

Hasad a lélek,
össze tört a szív.
Szeretve az élet,
Mindenre megtanít.

Megviselve bölcsen,
Néha tűrő, néha nem.
A hangulat meg inghat,
Hol lent hol fent.

Lehullva indul el,
Mint hulló falevél,
Arra szállva,
Amerre fúj a szél.

Földet érve bandukol,
Mögötte a lökdöső széllel.
Bent ragadva magába,
 a magtalan végzettel.

Elhajló a kedvtelen,
Nincs már álma sem.
Ott ragadt a múltban,
Valahol a tévhitben.

Vándor lélek ,álmatlan,
Hitetlenül erőtlen.
Sértegetve tudatlan,
Cselekvően elmétlen.

H.G.M. Gaboca

2016.12.08.

A türelmetlen

Úgy mennék,
térben az időn át.
Mert a most,
Csupán formaság.

Várnám a mindent,
Hogy történjen ma.
Jöjjön s taroljon,
Vigyen a holnapba.

Halmozzon bármivel,
kérhetne akár zálogot,
Mert az unalom térit el,
S magának megtart ott.

Félem a jelent ,
A gyomrom picire szűkül.
Állom a próbát is,
Csak a holnapot hozza hírül.

Egy hang az életem,
Egy szoba a világ,
Minden az enyém,
Ha látom mosolyát.

Nincsen űr már rég,
Lebegésben árad.
Ott toporogva kér,
Haladjak mert fárad.

Az alkonyatban sompolyog,
Az est szürkesége,
Vele térül fordul az éj,
Már eltűnt a messzeségbe.

Halmozottan álmomban,
Érzek egy érzésben,
Bent ragadni akartam,

közben feltárt egy kérdésben.

Hol marad az érzelem,
Szerelem édesem ?
Mert csúszik az időn át,
S nem élvezem mosolyát.

Kémkedően vizslantott,
A térben ahogy  meghagyott.
Vergődve vontatottan,
Látom az idő megfagyott.

H.G.M. Gaboca

2016. 12. 09.

Hiányérzet

Úgy érezném már,
Ölelésed, karjaidon át.
Ahogy az érintésed,
Érezném amint imád.

Annyi érzést adtál nekem,
Amitől lángolt, újra a lelkem.

Annyi édes pillanatot,

Úgy hiányzik minden,
benne a mosolyod ,
Tükröződve szememben,
ahogy meghagyott.

Ahogy engem tekinteted,
boldogan figyel.
S ahogy csalogatva,
engem ,érzem elhiszel.

Úgy érezném már,
Szív verésed újra.
Ahogy tőlem gyorsulna,
üteme,hozzád bújva.

Annyira kérném már,
érző közelséged.
Hogy meghasad a tudatom,
ha hamarosan el nem érlek.

Néha érzem, 

ahogy tódul a forróság,
Bennem felgyorsul,
Valami bátorság.

Erőt adsz hosszasan,
Nyugalmat bárgyudtan.
Szerelmet végtelent,
Hatalmat a légzésben.

Az élet vagy nekem,
A lelked a társam,
A szíved a szerelmem,
S te magad a vágyam.

Enyém vagy,
minden érzelmeddel.
Viszem magammal,
a végzetemmel.

HGM. Gaboca

2016.12.07.

A vágyakozó

Kapna már lángra,
A lélektelen elme,
Égve lobogva,
Magasba ébredve.

Bár lenne szárnya,
S csapkodna érezve,
Szívtelen fohásza,
A füsttel el menne.

Távolodva imbolygó,
Az egekig elszáll,
A füst ha felszálló,
Szét terjedve megáll.

Lebegve téved el,
Keresve sem talál.
Bűzös szagokban,
Terjedve elszáll.

Bűnös elmeként,
Élvező az erény.
Hatalma sűlyedő,
Mint hajó a tengerén.

Ringató hulláma,
Csábítva felkér,
Szédít a mámora,
Ha újra elér.

Változó létekben,
Nincs csak önző én.
Hol halmozó órákban,
A tóduló elme kér.

Embertelen a magány,
Rám telepedve tudat,
Nincstelen a jelenség,
Bár hozzám eljuthat.

Vonzanám a boldogot,
Ami rég vágytalan,
Társtalanul esélytelen,
Egyben úgy lángtalan.

Ezért értünk sír a lét,
Hisszük ahogy kért,
Az ember szeretve fél,
Ha kell életet cserél.

H.G.M. Gaboca

2016.11.27.

Nyugalom

Távolodó az mi kosztalan,
a letisztult elme, gondtalan.
Megindul a képzelet,
az érzék is leszakad.

Majd úrrá lesz rajta egy kérdés,
a tömegtelenül lebegő érzés,
Egy ismétlődő, szólongató hang.
és úgy kong, mint a harang.

Már a zsivaj is súlytalan,
hangtalannak hallod a huhogást.
S a zaj nem tűnik már rémültnek,
mi eddig odabent kiabált.

Már a csend, durakodik a tömegben,
lökdösve, vonszolva magát.
Megemelve, feltornászva,
landoltatja vágyát.

Hüledezve emlékezett vissza,
valamiről, régről a fantázia.
Elvetett, ókori gondolatok,
születnek meg ,élnek újra.

Ellazulva, tudatlanul,
ösztönösen, változatlanul.
Vágyódni vágyunk, tudunk,
szeretni folyton akarunk.

Megannyi furcsaság közül,
varázslatos az elme.
Amit irányít több érzék is,
közülük egyet sem feledve.

H.G.M.Gaboca

2016.11.27.

Érzem

Érzem ,amint égi testtel,
Ahogy forrongva szövetkezem.
amint,szárnyaló képzelettel,
Veled, a távlatokig elhiszem.
Lépkedem, teli érzelemmel,
Tudva ,már nincs félelem.
Átélem,mi átjárja mindenem.

Átérzem,örömöd bánatod,
Veled érzem, kérem ,akarom ,
 tudom te is vágyod,
érzem is, ahogy hagyod.
Elhiszed már,tudod,
 hogy neked én,
már végleg ott vagyok.

Érzem,ahogy vágyom,
Bőröd illatát,
úgy szomjazom,
lelked másolatát.
Ahogy ajkad csókokat lehel,
Érzem , úgy vágyom,
Ahogy ,két karod ölel.

Érzékelem, ahogy magunkhoz,
Egymást láncolom.
Hogy egymás nélkül,
 létünk soha ne változzon.
Úgy, érezném folyton,
állandó közelséged.
Ahogy te érzed magadban,
A lélegzet vételed.

.

HGM Gaboca

2016.11.14.

Szerelem

Érzem, érzéketlen a közöny.
A kéjes arculatban.
Érzem, a sóhaj mögött,
Fel lépve, ahogy vágytalan.

Sűrű az érintés,
Csábítva a pillanatban,
Melyben félő a feledés,
Benne az elmúlásban.

Büszke a gondolat,
Vele a kimondott szó.
Szeretlek, oly hangzatos,
Úgy olvad, mint a tavalyi hó.

Taroló a mély érzelem,
Újfent magasba hág.
Illó az értelem ,
A szerelem nem szab határt.

Kétség tátong, ott, valahol.
A rés, ha növekszik lassan.
A távolság rajtunk áthatol.
De tartjuk azt mi megfogant.

Átható lehet a jövő.
Lehet változóan jó.
Meghatóan szerető,
S örök vágyódó, ha nem jó.

H.G.M. Gabóca


2016. 11. 08.

Az eső

Lelkem dallama...

Ahogy a felhőkből

az eső leszakad.

Úgy áraszt el az emléked,

mint egy zuhatag.

Ahogy az esőcsepp érkezik,

az égből, s én hagyom,

úgy hűvösen landol,
áztatva bőröm, s én vágyom.

Majd, legördülve arcomon.

Mintha vigasztalná,

 lelkem e hajnalon.

Mintha könnyezve siratná,

gondolatom a vágyakon.

Úgy ahogy a víz

zuhan a vízesésbe,

Úgy ahogy a patak,

lassan csordogál a mélybe.

Úgy ahogy a táj,

eltűnik a ködbe.

Úgy tűnt el, a vágy

csendben a feledésbe...

Búcsúznék de mégsem.

Mesze mennék nélküled,

de még itt hagyni féltelek.

Hívnak újra a rezgések,

valaminek nevezett érzések.

Hívnám az erőt,

hogy vágjon a térben időt.

Hívnám a fényt,

hogy utat mutasson mint rég.

Hívnám az életet,

mi régen felleg hátán érkezett.

Hívnám az esőt,

mi volt azt mossa el, a felhőt.

A világba, hangtalanul kiáltom,

mélységes, hallgatag dalom.

S magam, kívülről hallom,

amint hangtalan vágyam,

lesz lassan a halálom...

H.G.M. Gabóca...

Emlékezés...

Emelkedj


   Régen egyszer, 

csak belefeledkeztem,

 az érzelem lüktető ütemébe.

   Hagytam hogy a vér,

 zubogva áramoljon,

, az ereimben.

   De azóta, a rengeteg kiképzés, 

az elegáns mozdulatsorok eredményképpen,

 képes vagyok szinte mindenre.

  Első nap láttam hogy néztél rám,

 csodálattal, kíváncsian,

 egy ragadozó éhségével,mondanam,

mint ehes ragadozo talan.

  Megmagyarázhatatlan,kontrollálhatatlan,

 birtoklási vágy támadt bennem,

 felmásztam hozzád,

 s úgy kúsztam felfelé a testeden,

 mint még soha nem tettem,

 s bár, csak meg harapni,

 meg kóstolni, szándékoztalak,

kicsit jatszani. a sorsot kihivni.

  Végtére olyan könnyednek,

 bátornak, éreztem magam,

 mint előtte soha,

oly hatalmasnak, oly erosnek,

   Ok nélkül boldognak,

 hirtelen vadnak,

 szabadnak éreztem,

  korulottem mindent.

   De nem tudtam,

 nem éreztem hogy mitől,

 hogy miért is fontos,egyaltalan,

 bármi is abban a pillanatban.

  Emlékszem, amikor vízhangzott a barlang a légzésünktől.

 S a karbitlámpa, ragyogó színének szépségéhez, ragyogásához,

 semmilyen napkelte nem volt fogható. 

  A fölénk magasodó barlang fala, 

jóságosabbnak tűnt,

mint a rideg fehér fényben fürdőző énünk,

 mely hibátlanul tökéletesen tiszta maradt...

  Egyre gyorsabban szedve a levegőt,

levetve magamról minden bánatot,emléket, veszteséget.

  Míg végül egy kar ölelt át szorosan, érzékenyen,

 szinte egybe olvadtunk.

Lehunytam a szemem,

 hagytam hogy tenyered megérintsen, 

 miközben hátamon éreztem szívednek vad kalapálását..

   Senkinek a szíve nem vert úgy ahogy a tiéd,

 és nem is verhet soha.

   A kezed annyira meleg, meglepően megnyugtató volt,

 a pillanat elmúlt, ahogy az éjszaka is,

 a szó eltűnt, mielőtt bármit kimondtunk volna,

 elolvadt mint cukor a vízben. 

    Már nem is emlékeztem rá, mire is kellett volna nemet mondanom...

   Egy éjjel néztem a vizet, ahol eltorlasztotta egy kis gat,.

 csak néztem a sima víz tükrét,

 saját arcom láttam , tágra nyílt szemekkel,

 s mintha megpillantottam volna a tiéd az enyém mellett, 

a Hold tükörképével a patak felszínén.

   Ki nyújtottam a kezem,

 megérintettem a ragyogó tükörképet,

 s a víz reszketve futott szét ,

az arcunk eltorzult, felismerhetetlen lett...

  Ugyan olyanok voltunk te meg én, 

sokat akartunk vagyis mindent..

   Ezért a kötődés közöttünk örök,

de az érzelmet túlon túl félelmetesnek,

mélynek éreztem,s kárász életűnek ...

   Különben is a barátom voltál és a vértestvérem.

 kissé mulatságosnak találtam ezt az erzelmet,

ezért is úgy éreztem sötét a szívem.

    Én sötét voltam a vágyammal,

 te pedig a fény a nyugalmaddal.

   A szívem lelkem a tiéd volt,

 ami akkor megszakadt, 

s fele a lelkemnek, azóta is ott maradt.
..

   Különleges sorsok, 

különleges gyötrelmekkel járnak.

   A múlt azért múlt mert nem lehet rajta változtatni,

  a jövő pedig képlékeny,

s az a szép benne,

 hogy megtanít felejteni...

H.G.M.   Gaboca  2015.04.18.

Emlékezés...

Emelkedj


   Régen egyszer, 

csak belefeledkeztem,

 az érzelem lüktető ütemébe.

   Hagytam hogy a vér,

 zubogva áramoljon,

, az ereimben.

   De azóta, a rengeteg kiképzés, 

az elegáns mozdulatsorok eredményképpen,

 kepes vagyok szinte mindenre.

  Első nap láttam hogy néztél rám,

 csodálattal, kíváncsian,

 egy ragadozó éhségével,mondanam,

mint ehes ragadozo talan.

  Megmagyarázhatatlan,kontrollálhatatlan,

 birtoklási vágy támadt bennem,

 felmásztam hozzád,

 s úgy kúsztam felfelé a testeden,

 mint még soha senkiére,

 s bár, csak meg harapni,

 meg kóstolni, szándékoztalak,

kicsit jatszani. a sorsot kihivni.

  Végtére olyan könnyednek,

 bátornak, éreztem magam,

 mint előtte soha,

oly hatalmasnak, oly erosnek,

   Ok nélkül boldognak,

 hirtelen vadnak,

 szabadnak éreztem magam,

 s korulottem mindent.

   De nem tudtam,

 nem éreztem hogy mitől,

 hogy miért is fontos,egyaltalan,

 bármi is abban a pillanatban.

  Emlékszem, amikor vízhangzott a barlang a légzésünktől.

 S a karbitlámpa, ragyogó színének szépségéhez, ragyogásához,

 semmilyen napkelte nem volt fogható. 

  A fölénk magasodó barlang fala, 

jóságosabbnak tűnt,

mint a rideg fehér fényben fürdőző énünk,

 mely hibátlanul tökéletesen tiszta maradt...

  Egyre gyorsabban szedve a levegőt,

levetve magamról minden bánatot,emléket, veszteséget.

  Míg végül egy kar ölelt át szorosan, érzékenyen hátulról.

 szinte egybe olvadtunk.

Lehunytam a szemem,

 hagytam hogy tenyered megérintsen, 

 miközben hátamon éreztem szívednek vad kalapálását..

   Senkinek a szíve nem vert úgy ahogy a tiéd,

 és nem is verhet soha.

   A kezed annyira meleg, meglepően megnyugtató volt,

 a pillanat elmúlt, ahogy az éjszaka is,

 a szó eltűnt, mielőtt bármit kimondtunk volna,

 elolvadt mint cukor a vízben. 

    Már nem is emlékeztem rá, mire is kellett volna nemet mondanom...

   Egy éjjel néztem a vizet, ahol eltorlasztotta egy kis gat,.

 csak néztem a sima víz tükrét,

 saját arcom láttam , tágra nyílt szemekkel,

 s mintha megpillantottam volna a tiéd az enyém mellett, 

a Hold tükörképével a patak felszínén.

   Ki nyújtottam a kezem,

 megérintettem a ragyogó tükörképet,

 s a víz reszketve futott szét ,

az arcunk eltorzult, felismerhetetlen lett...

  Ugyan olyanok voltunk te meg én, 

sokat akartunk vagyis mindent..

   Ezért a kötődés közöttünk örök,

de az érzelmet túlon túl félelmetesnek,

mélynek éreztem,s kárász életűnek ...

   Különben is a barátom voltál és a vértestvérem.

 kissé mulatságosnak találtam ezt az erzelmet,

ezért is úgy éreztem sötét a szívem.

    Én sötét voltam a vágyammal,

 te pedig a fény a nyugalmaddal.

   A szívem lelkem a tiéd volt,

 ami akkor megszakadt, 

s fele a lelkemnek, azóta is ott maradt.
..

   Különleges sorsok, 

különleges gyötrelmekkel járnak.

   A múlt azért múlt mert nem lehet rajta változtatni,

  a jövő pedig képlékeny,

s az a szép benne,

 hogy megtanít felejteni...

H.G.M.   Gaboca  2015.04.18.

Vágy

Úgy érzem akarnám, 
 Mi várna rám.
 Talán újra hallanám, 
 Mint hajdanán.

  Az ölelő éjt
, Ki szabadon élt.
 A leplével elért,
 Cserébe semmit nem kért. 

 Maradt a fájdalom,
 Meghasonlott vágyakon,
 El múló léteken,
 Feltörő fényeken. 

  Meg újult tévhitek,
 Eltűnő tényképek,
 Megmaradt emlékek,
 Itt maradt fényképek.

  Némán érzed,
 Elmúlt végleg, 
Bezár téged,
 Már nem téved.

   Némán kéred,
 Várjon téged,
 Veled végleg, 
Csak ezt érzed. 

 Néma csendben,
 Fel borul minden, 
A gondolat fejedben,
 Eltorzul hiteden.

  Néma éjszakán,
 Gondolat tör rám,
 Az élet hajnalán,
 Mi várhat még rám...

 H.G.M.  Gaboca   2015.04.04.

Az idő

Mint buzgó patak,
 S mint nyíló virág,
 Úgy siess tavasz,
 ha kinyílt a világ.
  Mint izgő mozgó délibáb,
 Ahogy nyomokat fúj a szél,
 Meg téveszt nincs határ, 
 Mint száguldó szél,
  S mint lehulló levél, 
Úgy jön a tél,
 S a nap úgy kél.


H.G.M.   Gaboca  2015.04.09.

Panasz

Sírnék ha volna könnyem,
 Félnék ha volna félelmem,
 Élnék ha volna életem,
 Szárnyalnék ha élne a lelkem.

  Fantáziám lényéről,
 Képzeletem tényéről,
 Mind gondolataim mélyéről,
 Fakadandó szavak.

  Mint lelkem eredetéből,
 Eredendő magvak.
  Jönnek s íródnak ,
 Papírra a szavak.

  Rám telepszik végül,
 A fantázia kimerül,
 A papír égetésre kerül,
 Mind feltétel nélkül,
 Feledésbe merül...

H.G.M.  Gaboca 2015.04.11.

Akarat

Akarom az éjt,
 ami eltakar,
 Akarom a holdat,
 ami felkavar,
 Ami végül mindent megzavar.

Akarom a reggelt,
 ami felkelt.
 Akarom a nappalt
, ami elvezet,
 Ami végül mindent felébreszt.

 Igaz a szó mely kötelez,
 Igaz a dal mely érett,
 Igaz a szöveg mely tartalmaz,
 Igaz az érzelem melyet érezhetsz.

A föld s a nap,
 Mely egymás mellett elhalad,
 Egymás mellett megmarad.
 A hév elragad.

 Ők estére eggyé válva,
 Reggelre külön válva, 
Mindörökre összezárva, 
Ez a lélek szabadsága...

Kötődés

Ész az érvein,
 Tűz tűze forr,
 Az elme csucsain,
 Pokoli nyugalom. 

 Utat tör a múlton,
 Mint víz a homokon,
 Vissza néz az úton,
 Hogy a jelenbe jusson.

  Az éjszaka fél,
 őriz az éj,
 Az álomban él,
 Az álom mély. 

 Elmúlt a tél, 
Felkelt a éj,
 A képzeletben él,
 A félelmetes éj.


H.G.M.   Gaboca  2015.04.22.

- Az idő

Letűnt kor nyomai. 
 Érzelmek belső hangjai.
  Felébredt emlék romjai.
  Elégett képek hamvai.

 Szemekben látod nyomait.
 Hangokban hallod szavait. 
 Mindenhol látod lépteit,
 Arcodon feltűnő ráncait.


H,G.M.  Gaboca... 2015.04 20.

Örvény

Csak a szél simogat,
 Engedd el magad.
  Az erdő suttoghat,
 A tenger elringat. 

   Csak a köd takar el,
 S az éj ölel, 
 A víz csobogva csilingel,
 A vágy vezekel.  

   Csak a csend hívogat
, S a zaj elmarad
 A fény eláraszt,
 Az érzés megmaradt.

     Csak a tudat módosul,
 S a képzelet kitárul, 
A tűz felgyorsul,
 Az érzelem betársul.

    Csak a gondolat vándorol,
 A fantázia válaszol,
A történet kárpótol,
 S a tudat be hódol.


H.G.M.   Gaboca...2015.05.12.

Lét

Nyugodni,égni,
 mindent megtörni.
  Jónak lenni,ellenni,
 mindent elvenni.

  Szeretni, gyűlölni,
 mindent megkapni.
 Éberen élni, 
érte mindent megtenni.

  S egyszer,
 majd végleg,
 beteljesedni.
vegul elmenni... 


H.G.M.  Gaboca...   2015.04.04.

Fohász

Látni a felkelő napot,
 Az új nap reményét.
  Éjjel a teli Hold fényét,
 A szerelem jelképét.
  Az éjszaka sötétjét,

 Mint lényed takaróját,
  Érezni a nyár melegét,
 Az ősz múlását,
  A tél örömét,
 A tavasz feltámadását. 

 Megélni a tenger,
 Viharának moraját.
 A vulkán hangjának,
 Ijesztő vízhangját.

  A vihar előtti csendet,
 A felhőktől dúlta eget,
 A menny dörgő eget,
 A szakadó áztató esőt.

  Szárnyalni a széllel,
 Versenyezni az idővel. Lét
  Hallgatni a szél sűvitését,
 A patak csobogását.

A levelek hullasat, 
Hallani a fák suttogását,
 A levelek zizegését,
  Az erdő éltető fohászát.

H.G.M.   Gaboca...2015.05.18.