Szempár az égbolton

Lángoló tekintet,
tengeri kékség,
roppant mélység,
könnyezve hív,
az égető érzés.

Futok a fény után,
hullám hátán,
egy tekintet nyomán,
szél szárnyán,
éjek hajnalán.

De ha az éj már menekül,
a fény az égboltra kiül.
a tekintet már megül,
s szikrája lassan kihűl.

Ezért magamtól,néha kérdezem,
az égbolt mért oly végtelen ?
Roppant nyugalmával,
határtalan csendjével.

Meddig élvezem,
hogy az életben létezem ?
Meddig tart az éterben,
a végtelen kékségben ?

H.G.M.  Gaboca

Alkony

Te, hogy gondolsz arra ?
Ha megy le a napod.
Ha vörösen izzik.
Ha többé nem látod.

Tűnődsz e magadban ?
Egy hosszú nap után,
Lesz e a holnapodban,
Újra alkony, a fény után.

Látod e lemenni,
A föld mögé elbújni ?
Látod e újra izzani,
Az égboltot, vörösre festeni ?

Érzed e lenyugvónak ?
Örök változónak ?
Vagy csak elmúlónak,
A valótlan holnapodnak.

Lemenő nappalok,

Éjjelt leső alkonyok.

A hajnalban, a nap ha feltár,

Az alkonyban, az éj megvár.

Ha az éj majd eltakar,

A Holdfény mikor felzavar,

A sötét ha elveszít,

A fény az éjben megsegít.

De, van vég is, az alkonyban ,
Új nap is, a holnapban.
Az éjben van, az átmenet,
S a nappalban új jöhet.

H.G.M.  Gaboca

2017.02.25.