Szempár az égbolton

Lángoló tekintet,
tengeri kékség,
roppant mélység,
könnyezve hív,
az égető érzés.

Futok a fény után,
hullám hátán,
egy tekintet nyomán,
szél szárnyán,
éjek hajnalán.

De ha az éj már menekül,
a fény az égboltra kiül.
a tekintet már megül,
s szikrája lassan kihűl.

Ezért magamtól,néha kérdezem,
az égbolt mért oly végtelen ?
Roppant nyugalmával,
határtalan csendjével.

Meddig élvezem,
hogy az életben létezem ?
Meddig tart az éterben,
a végtelen kékségben ?

H.G.M.  Gaboca

Alkony

Te, hogy gondolsz arra ?
Ha megy le a napod.
Ha vörösen izzik.
Ha többé nem látod.

Tűnődsz e magadban ?
Egy hosszú nap után,
Lesz e a holnapodban,
Újra alkony, a fény után.

Látod e lemenni,
A föld mögé elbújni ?
Látod e újra izzani,
Az égboltot, vörösre festeni ?

Érzed e lenyugvónak ?
Örök változónak ?
Vagy csak elmúlónak,
A valótlan holnapodnak.

Lemenő nappalok,

Éjjelt leső alkonyok.

A hajnalban, a nap ha feltár,

Az alkonyban, az éj megvár.

Ha az éj majd eltakar,

A Holdfény mikor felzavar,

A sötét ha elveszít,

A fény az éjben megsegít.

De, van vég is, az alkonyban ,
Új nap is, a holnapban.
Az éjben van, az átmenet,
S a nappalban új jöhet.

H.G.M.  Gaboca

2017.02.25.

A képzelet

A mélyről jövő érzés,
A semmiből jön, elkap.
Körbe jár örvénylik,
Majd elrepít, s újra kitagad.

Míg sötétben kutatgat,
Létemben a huzat,
Kutyagolva mögötte,
ajtókat nyitogat, a józan tudat.

A józanságomban ott élő,
Magam iránt érző hit világ.
Csámborgó képzeletemben,
Néha csalatkozva engem kitalál.

S míg elítél, itt valahol.
Amott felment minden vád alól.
S ha érző az érzelem,
Hát jöjjön s én elhiszem.

Fekhelyet csinálok hitemben,
Megágyazva, már nem kétkedem.
Befogadom minden érzését,
Irántam táplált érzelmét.

A merengő

Dolgozó emberek,
mennek jönnek.
Bujdosó szellemek,
bujdosva félnek.

Kalandor vándorként,
ahogy ki bejárt.
az elmúló világ,
bennem úgy kiált.

Tágul a képzelet,
a fantázia elszáll,
Álmodó a létben,
 hol a valóság nem várt.

Úgy félő a vagyontalan,
ahogy gazdagon fogva tart,
ott ragadva kárhozottan,
az idő közben elkapart.

Még szólongat a monoton,
s felejtem mit nem szabad,
Felrémlik egy szempár,
mi ma is, érted zokoghat.

Sóhajtva dobban a szív,
Ütemtelenül gyorsan,
hangosan szól a légzés,
Érted, neked, hosszan.

H.G.M.Gaboca

2016.12.22.

Voltam

Voltam ,jövőt ígérő vágy.
Sikolyban a hang,
Szavakban az értelem,
A lélegzetben ,az érzelem.

Voltam,eszköznek a tárgy.
A fájdalomban ,hol ma is pang.
A nevetésnek arculata,
A könnynek, hangulata..

Voltam,gondolatnak talány.
Az életnek tolvaja,
Mi mindent megalkotott,
S csak úgy, hajnalodott.

Voltam, szerelmet ígérő álom.
A sóhajban a vágy.
A vágyban, leledző alkony,

 Szívhasadásban a fájdalom.

Voltam, jövőt ígérő ébredés.
A múltnak a feledés.
A szerelemnek a csábítás,
Ébredésben a megnyugvás.

Voltam, álmodó az álmokban.
Látomásban , virtuálisan.
Az illúzióban, vizuálisan,
Hol érezve, vágyódtam.

Vagyok, az életnek játéka,
A sorsnak kalapácsa.
Az érzelemnek választása,
A boldogságnak birodalma.

Vagyok kétkedő talánya,
A vágynak kiszolgáltatva.
Életnek alkotója,
A létemnek fenntartója.

Lehetek jövőt ígérő álom.
A gondolatodnak vágyálom,
Vágyakban a meglelés,
Mit nem mulaszt, a feledés.

Lehetek tomboló vihar,
Benne a szél ,mi felkavar.
Tengernek,fodrozó hulláma,
S téged örökre, magával ragadna.

HGM.  Gabóca

2016.11.08.

Álltam sietve haladtam

Álltam, miközben sietve távolodtam.
Nem is gondoltam,csak cselekedtem
Menekültem saját lelkemből,
Feladva azt, amiért harcolni érdemes lett volna.
Mert felbukott, elesett irántad szerelmem.
Titkomat titokba zárva dobtam át a múltamba.
S már csak néha, futott át a hűvös éjeken,
A lelkemnek halvány kicsiny küszöbén.
Ahol még eszembe jutott az érintésed,
Amint anno átkarolva öleltél.

Néha vártam valamire,
ahogy fülembe súgja ,
bármelyik pillanat,
Ha velem lenne az érzés,
Ha eszembe juttatná azt ,
mi elmerengve elszaladt.
Néha kaptam rosszat,
Tudtam azt kellett megélnem.
Sokszor éreztem, milyen a boldogság.
Milyen amikor átjárja mindenem.
Mint ahogy a felhők között,
Át törve a fény, színesre festi az eget,
S szivárvány színben,ránk jót nevet.

De ehez mit most érzek ,
Nincs hozzá fogható semmi.
Szavakban nem kifejezhető,
Álmokban  sem álmodó,
Csak szárnyak nélkül, ahogy repül,
A vágy ahogy folyton kiteljesül,
Csak világokat átölelően ,
Ott vagyunk,
Átkarolva azt álmainkon.
Örömtelien veled  átélni mindent.
S melletted lenni, minden hajnalon.

Most már tudom ,látom.
Úgy dolgozott az idő ,
hogy nekem, értem sietett.
Nekem adta létét,
Benne becsomagolva téged.

H.G.M. Gaboca

2017.01.14.