Szempár az égbolton

Lángoló tekintet,
tengeri kékség,
roppant mélység,
könnyezve hív,
az égető érzés.

Futok a fény után,
hullám hátán,
egy tekintet nyomán,
szél szárnyán,
éjek hajnalán.

De ha az éj már menekül,
a fény az égboltra kiül.
a tekintet már megül,
s szikrája lassan kihűl.

Ezért magamtól,néha kérdezem,
az égbolt mért oly végtelen ?
Roppant nyugalmával,
határtalan csendjével.

Meddig élvezem,
hogy az életben létezem ?
Meddig tart az éterben,
a végtelen kékségben ?

H.G.M.  Gaboca