A vágyakozó

Kapna már lángra,
A lélektelen elme,
Égve lobogva,
Magasba ébredve.

Bár lenne szárnya,
S csapkodna érezve,
Szívtelen fohásza,
A füsttel el menne.

Távolodva imbolygó,
Az egekig elszáll,
A füst ha felszálló,
Szét terjedve megáll.

Lebegve téved el,
Keresve sem talál.
Bűzös szagokban,
Terjedve elszáll.

Bűnös elmeként,
Élvező az erény.
Hatalma sűlyedő,
Mint hajó a tengerén.

Ringató hulláma,
Csábítva felkér,
Szédít a mámora,
Ha újra elér.

Változó létekben,
Nincs csak önző én.
Hol halmozó órákban,
A tóduló elme kér.

Embertelen a magány,
Rám telepedve tudat,
Nincstelen a jelenség,
Bár hozzám eljuthat.

Vonzanám a boldogot,
Ami rég vágytalan,
Társtalanul esélytelen,
Egyben úgy lángtalan.

Ezért értünk sír a lét,
Hisszük ahogy kért,
Az ember szeretve fél,
Ha kell életet cserél.

H.G.M. Gaboca

2016.11.27.