Álltam sietve haladtam

Álltam, miközben sietve távolodtam.
Nem is gondoltam,csak cselekedtem
Menekültem saját lelkemből,
Feladva azt, amiért harcolni érdemes lett volna.
Mert felbukott, elesett irántad szerelmem.
Titkomat titokba zárva dobtam át a múltamba.
S már csak néha, futott át a hűvös éjeken,
A lelkemnek halvány kicsiny küszöbén.
Ahol még eszembe jutott az érintésed,
Amint anno átkarolva öleltél.

Néha vártam valamire,
ahogy fülembe súgja ,
bármelyik pillanat,
Ha velem lenne az érzés,
Ha eszembe juttatná azt ,
mi elmerengve elszaladt.
Néha kaptam rosszat,
Tudtam azt kellett megélnem.
Sokszor éreztem, milyen a boldogság.
Milyen amikor átjárja mindenem.
Mint ahogy a felhők között,
Át törve a fény, színesre festi az eget,
S szivárvány színben,ránk jót nevet.

De ehez mit most érzek ,
Nincs hozzá fogható semmi.
Szavakban nem kifejezhető,
Álmokban  sem álmodó,
Csak szárnyak nélkül, ahogy repül,
A vágy ahogy folyton kiteljesül,
Csak világokat átölelően ,
Ott vagyunk,
Átkarolva azt álmainkon.
Örömtelien veled  átélni mindent.
S melletted lenni, minden hajnalon.

Most már tudom ,látom.
Úgy dolgozott az idő ,
hogy nekem, értem sietett.
Nekem adta létét,
Benne becsomagolva téged.

H.G.M. Gaboca

2017.01.14.