Alig

  Alig indulok el,
máris előttem,
megnyílik a föld.
S zuhanok, le a mélybe
ismerős érzéssel.
  Súlytalanul elveszve,
egy lebegő érzésként,
úgy, szabadulnék tőle.
Untalan, ugyan az,

szabad utat kérnék,
újra és újra,támadva,
váratlan megkísért.



   Ismétlődő ominózus,
a talaj eltűnik, volt nincs,
a talpam alatt
 már nem érzek semmit.
 Az élet újfent,

metszőfogát élezi,
rajtam feni,
figyelmeztetve a tényeket,
azokat ,elém helyezi.



   Elfáradtam, erőm fogytán,
levegőt alig kapok,
fojtogat valami a torkomban.
   A mellkasom meg csak szorít,
ahogy a levegőt préseli ki.

   Magához ölel a fájdalom,
ahogy át karolóak karjai.



   Tőle könnyek szaladnak,
végig legördülve arcomon.
   Testem remeg a zokogástól,
hangtalanul sírok, a mától.
    Elszakadni folyton,
valakitől, valamitől.

  Mert  szembesül a valóság,
az arctalan valóval,
az álarcban, a kínmosolyban.



    A kegyetlen felismerés
Küzdene is ellene,
ha kirángathatná
a borzasztó ki nem fakadó,
feszültségéből.
S a hangulatlan valómból,

messze távolodnék,
átlépve a mosolytalan mából,
a lelketlen, korszakból,
egy jobb kedvesebb ,
én központú valóságba.

   Hol a világomban,
nem tátong szakadék,
s néha csak úgy,
a  boldogság,
ha ölembe pottyan.
S nem zuhanna,
rögtön a mélybe.
   Nem bukna fel,
s verne tanyát a földön ,
nem vetne árnyékot,
s menekülne rögtön.

   Csak beragyogna,
úgy fénylene,
lelkem a szemembe.
S válna képlékenyé,
a szakadék félelme.
  A lebegés ,repülve,
már tömegtelenül ,
magától boldogan,
a végzetben létezne.

H.G.M. Gaboca

2016.12.14.