Az eső

Lelkem dallama...

Ahogy a felhőkből

az eső leszakad.

Úgy áraszt el az emléked,

mint egy zuhatag.

Ahogy az esőcsepp érkezik,

az égből, s én hagyom,

úgy hűvösen landol,
áztatva bőröm, s én vágyom.

Majd, legördülve arcomon.

Mintha vigasztalná,

 lelkem e hajnalon.

Mintha könnyezve siratná,

gondolatom a vágyakon.

Úgy ahogy a víz

zuhan a vízesésbe,

Úgy ahogy a patak,

lassan csordogál a mélybe.

Úgy ahogy a táj,

eltűnik a ködbe.

Úgy tűnt el, a vágy

csendben a feledésbe...

Búcsúznék de mégsem.

Mesze mennék nélküled,

de még itt hagyni féltelek.

Hívnak újra a rezgések,

valaminek nevezett érzések.

Hívnám az erőt,

hogy vágjon a térben időt.

Hívnám a fényt,

hogy utat mutasson mint rég.

Hívnám az életet,

mi régen felleg hátán érkezett.

Hívnám az esőt,

mi volt azt mossa el, a felhőt.

A világba, hangtalanul kiáltom,

mélységes, hallgatag dalom.

S magam, kívülről hallom,

amint hangtalan vágyam,

lesz lassan a halálom...

H.G.M. Gabóca...