Emlékezés...

Emelkedj


   Régen egyszer, 

csak belefeledkeztem,

 az érzelem lüktető ütemébe.

   Hagytam hogy a vér,

 zubogva áramoljon,

, az ereimben.

   De azóta, a rengeteg kiképzés, 

az elegáns mozdulatsorok eredményképpen,

 kepes vagyok szinte mindenre.

  Első nap láttam hogy néztél rám,

 csodálattal, kíváncsian,

 egy ragadozó éhségével,mondanam,

mint ehes ragadozo talan.

  Megmagyarázhatatlan,kontrollálhatatlan,

 birtoklási vágy támadt bennem,

 felmásztam hozzád,

 s úgy kúsztam felfelé a testeden,

 mint még soha senkiére,

 s bár, csak meg harapni,

 meg kóstolni, szándékoztalak,

kicsit jatszani. a sorsot kihivni.

  Végtére olyan könnyednek,

 bátornak, éreztem magam,

 mint előtte soha,

oly hatalmasnak, oly erosnek,

   Ok nélkül boldognak,

 hirtelen vadnak,

 szabadnak éreztem magam,

 s korulottem mindent.

   De nem tudtam,

 nem éreztem hogy mitől,

 hogy miért is fontos,egyaltalan,

 bármi is abban a pillanatban.

  Emlékszem, amikor vízhangzott a barlang a légzésünktől.

 S a karbitlámpa, ragyogó színének szépségéhez, ragyogásához,

 semmilyen napkelte nem volt fogható. 

  A fölénk magasodó barlang fala, 

jóságosabbnak tűnt,

mint a rideg fehér fényben fürdőző énünk,

 mely hibátlanul tökéletesen tiszta maradt...

  Egyre gyorsabban szedve a levegőt,

levetve magamról minden bánatot,emléket, veszteséget.

  Míg végül egy kar ölelt át szorosan, érzékenyen hátulról.

 szinte egybe olvadtunk.

Lehunytam a szemem,

 hagytam hogy tenyered megérintsen, 

 miközben hátamon éreztem szívednek vad kalapálását..

   Senkinek a szíve nem vert úgy ahogy a tiéd,

 és nem is verhet soha.

   A kezed annyira meleg, meglepően megnyugtató volt,

 a pillanat elmúlt, ahogy az éjszaka is,

 a szó eltűnt, mielőtt bármit kimondtunk volna,

 elolvadt mint cukor a vízben. 

    Már nem is emlékeztem rá, mire is kellett volna nemet mondanom...

   Egy éjjel néztem a vizet, ahol eltorlasztotta egy kis gat,.

 csak néztem a sima víz tükrét,

 saját arcom láttam , tágra nyílt szemekkel,

 s mintha megpillantottam volna a tiéd az enyém mellett, 

a Hold tükörképével a patak felszínén.

   Ki nyújtottam a kezem,

 megérintettem a ragyogó tükörképet,

 s a víz reszketve futott szét ,

az arcunk eltorzult, felismerhetetlen lett...

  Ugyan olyanok voltunk te meg én, 

sokat akartunk vagyis mindent..

   Ezért a kötődés közöttünk örök,

de az érzelmet túlon túl félelmetesnek,

mélynek éreztem,s kárász életűnek ...

   Különben is a barátom voltál és a vértestvérem.

 kissé mulatságosnak találtam ezt az erzelmet,

ezért is úgy éreztem sötét a szívem.

    Én sötét voltam a vágyammal,

 te pedig a fény a nyugalmaddal.

   A szívem lelkem a tiéd volt,

 ami akkor megszakadt, 

s fele a lelkemnek, azóta is ott maradt.
..

   Különleges sorsok, 

különleges gyötrelmekkel járnak.

   A múlt azért múlt mert nem lehet rajta változtatni,

  a jövő pedig képlékeny,

s az a szép benne,

 hogy megtanít felejteni...

H.G.M.   Gaboca  2015.04.18.